Apró-történelem 2.

Társkeresés, ez is régi és örök tárgya az apróhirdetéseknek. Vannak ugye a szokásos sablonok, paraméterek ismertetése, elvárások, kívánalmak közlése, aztán majdcsak lesz valahogy.
Ez az első szűkszavú kis szösszenet még akármi is lehet (ma is ismerjük az ilyenféle hirdetéseket, csak ma más a szókincsük), egyáltalán nem biztos, hogy olyan nagyon úrinő volt ez a hölgy és az is kérdéses, mennyire volt tisztességesnek nevezhető az az ismeretség.

Az alábbi úr pedig már igen praktikusan összehozza a kellemeset a hasznossal, mindent akar, egy majdnem tökéletes nőt, a kora szigorúan 28 év alatt lehet és nem mellékesen persze vagyon is szükségeltetik. A végére hagyja a csattanót: mindezek mellé legyen orvosi vagy fogorvosi végzettsége. Hát, nem tudom, de erősen kétlem, hogy 1932-ben Budapesten Dunát lehetett volna rekeszteni orvosegyetemet végzett gazdag, csinos, zeneértő 28 alatti lányokkal. Érdemes megfigyelni viszont ezt a nyugdíjképes állás kitételt, melyet sokszor egyszerűbben nyugdíjas állásnak neveztek.

És itt van két sablonoktól mentesen fogalmazó hirdető. Az első egy párt kereső nő, aki hivatkozván a modern világ társkeresési nehézségeire eléggé részletesen és szerénytelenül taglalja saját pozitívumait, míg az ideális férfitól csak szeretetre vágyó lelket vár el.
Ez a 33 éves uradalmi intéző pedig nyilván megunta már a vidéki magányt és gondolta, ha már ez az élete, legalább őt is szolgálja ki valaki. Vajon megtalálta-e azt a hölgyet és benne a szívjóságot?

És itt jön a tiszta üzlet kategória. Egyenes beszéd, semmi szerelem, semmi szívjóság, nem is titkolják, hogy mit akarnak, kicentizik a hoci-nesze tényezőket, nem a társ kell, hanem az üzlet, a vagyon. Az egyik jelige ugyan "csendes boldogság" és az sem árt, ha a lány jólelkű, de azért a lényeg az egyenlő mennyiségű pénz. 1930-at írnak ekkor, mindenki a piacról él, csak még azt nem tudják szegények, mi jön rájuk nem is olyan soká.

De a kedvenceimet a végére hagytam. Itt aztán elszabadulhat a fantáziája a késői olvasónak: vajon mi lett Máriával és Sanyival? És vajon a második pici hirdetés címzettje honnan tudta, hogy az ő kedvese írta ezt? Sehol egy név, sehol egy utalás.

Itt pedig ugyanebből a kategóriából a titokzatosak: meglátták egymást, szemeztek, tekintetükkel flörtöltek - a medikus fiú célratörően és szűkszavúan igényli az ismerkedést, de ez a másik fiatalember ott, a Vámház körúton, 1912-ben még valami módon a Pesti Naplóra is felhívta annak a kék kosztümös szépségnek a figyelmét, így aztán hölgy legyen a talpán, aki nem volt képes azonosítani a titkos hódolót - majd pedig elsodorta őket egymástól a századeleji fővárosi forgatag, és ettől kezdve már csak a leleményességen múlt, hogy találkoztak-e újból. Vajon együtt töltötték-e azokat a bizonyos szabad délutánokat? Reménykedjünk.

Puszta véletlen, hogy épp így bizonyítványosztás táján került elő nagyapám néhány elemi és polgái iskolai bizonyítványa, de ha már így esett, megmutatok egyet-kettőt közelebbről.

Nagypapám Szegeden járt elemibe, mert mint vasutascsemetét, beadták őt a szegedi MÁV-internátusba, az ott lakó gyerekek pedig az alsóvárosi elemi iskolában tanultak. Amint látom, nem volt rossz tanuló, de én különösen a magaviselet és szorgalom jegyeket vizsgálgattam.

A nyomtatvány aljára miheztartás végett akkurátusan rányomtatták, milyen kifejezéseket használhattak az akkori pedagógusok a bizonyítványban. A mai világból visszatekintve az 1900-as évek legislegelején használatos értékelési szabályokra, jót mosolyoghatunk, nekem például a legviccesebb a szorgalomra alkalmazható "ernyedetlen" kifejezés. Úgy látszik, nagypapám jól bírta a fegyelmet, volt elegendő szorgalma is, bár meg kell mondjam, a "dícséretes" jelző csak a második fokozat volt. Igaz, hogy később, ötödikben már ő is elérte szorgalomból a ldícséretest, a legjobb osztályzatot, tessék csak nézni:

A polgári iskolában, Újvidéken már kicsit másféle értékelést alkalmaztak, többféle jelzőből választhatott a tanár, mert több fokozata volt annak, hogy az a kölök majdnem tökéletes volt-e vagy épp mekkora zsivány.

Vajon mit jelenthetett a valóságban, ha a gyerek bizonyítványába azt írták be, hogy magaviselete "szabálytalan"? Mert azt, hogy "rossz", értjük, ugyebár. Vagy ha a szorgalmára a "csekély" osztályzatot adták? Egyáltalán hajlandó volt az a gazfickó tanulni valamit? És milyenek lehettek a füzetei annak a gyereknek, aki az írásbeli feladataira a "tűrhető" értékelést kapta?
Mindenesetre úgy látom, mire nagypapám a polgári első osztályáig jutott, mutatkozhattak rajta a kamaszodás jelei, vagy talán megviselte, hogy még az eddiginél is messzebbre szakadt a szülői háztól: a magaviselete már korántsem dícséretes, csak "jó" és bár az írásbelije "rendes", a szorgalma - ejnye! - bizony "változó".

Még valami figyelemreméltó ebben a bizonyítványban, ez a mondat:
"A tanév alatt mulasztott összesen 29 órát, ezekből kimentett 29 órát ..." - és lám, megint tanultunk valamit mi, huszonegyedik századba átbotorkált késői utódok, nevezetesen azt, hogy akkoriban így jelezték, igazolt vagy igazolatlan mulasztásai voltak-e az illető tanulónak. Szép, ugye?

Apró-történelem 1.

Szeretem az apróhirdetéseket, nagyon, legfőképpen a régieket, persze azért, mert sorsokat rejtenek és ezek a sorsok alkották az egykor volt időt.
Jelentkezett-e az a bizonyos lakótársnő ebbe a lakásba (vagy szobába?), vajon valóban tisztességesnek bizonyult-e és vajon tényleg csak aludni járt haza? Merthogy amint látjuk, ez kívánalom volt a hirdető részéről. A másik hirdető a Népszava hasábjain pedig már egyenesen csak elvbaráttal akar üzletet kötni, ekkor 1908-at írnak és az elvtárs értelme egy hangyányit más még, mint ami nekünk beugrik róla. Fő, hogy az ágy tiszta - de hogy a szobában a két kiadandó ágyon kívül még egyéb ágyak is leledzettek, az szinte biztos, ellenkező esetben ugyanis szobáról szólna a hirdetés.

De nem mindenki kényszerült ágyrajárónak lenni, a kicsit pénzesebbek lakhattak komfortos panzióban is, ráadásul nem is rossz helyen, a Falk Miksa utcában (később Néphadsereg, ma újra Falk Miksa). Amennyire emlékszem - na nem 1912-ből, hanem az elmúlt tizenvalahány évből - szép házak azok abban az utcában. Ha jobban belegondolok, én is ellaktam volna ott a harmadik emeleten, úgyis sokáig az volt a vágyam, hogy ha egyszer lottóötöst nyernék, azonnal szállodába költöznék pár évre. A villamosközlekedés minden irányban viszont elég vicces, ámbár ... ha a Duna-parton járó villamos akkoriban is eljött a Margit-hídig, akkor tényleg volt legalább három irányban tuja, azaz a mai kettes, a körúti pedig oda-vissza, ez akárhogy számolom, összesen három.
És persze egy úr kaphatott hatalmas úrilakást, nyolc szobával erre, két szobával arra, ha akart, öt bejáraton közlekedhetett egyszerre, használhatta lakásnak vagy irodának, mindezt potom hatszáz koronáért. Igazi békeidő 1911-ben.

Aztán átrohant Európán és a világon az első nagy háború, eltartott négy évig, majd pedig 1919-ben már ilyen lakáshirdetések jelentek meg, aki tudott, élelem- és fűtőanyag-járandóságot ajánlott fel fizetségül vagy pótlásképpen a lakbér mellé ...

... ő pedig már felajánlani sem volt képes semmit, csupán a nyomorúságát tudta közhírré tenni, mindent, ami hátrány: egy nő egyedül, négy gyerekkel. Egy asszony, aki egy pici fülkével is megelégedne, az ember nem is érti, hogyan képzelte, hogy fognak ott elférni öten? És persze rögtön bevillan a gondolat, vajon mi lett vele és a gyerekeivel akkor, ott, 1919-ben? Akadt-e egy zug, ahol meghúzhatták magukat? És vajon milyen áron lett az a zug, mennyi pénzért és mennyi megaláztatásért?

De ugyanabban az évben már ilyen nagy értékű ingatlanokra is volt igény, nyaraló kellett, kastély és birtok kellett, egyszóval (majdnem az írtam, visszavonhatatlanul, pedig dehogy) béke volt.

Aztán meglódultak az ingatlanközvetítők is, adtak-vettek, lám ott van: "ingatlanok eladása elfogadtatik". És ez a jólépült sarokház is, reméljük, elkelt, bár a hirdetője úgy látszik, nem akart közvetítőt, ezt jelzi a "direkt vevő" kifejezés - ma ezt úgy szokták beleírni, hogy közvetítővel nem tárgyalok, vagy közvetítők kíméljenek.

Ő pedig vajon mi okból keresett jó levegőt Zugligetben? Valaki a családban, vagy maga a hirdető megbetegedett és az orvos levegőváltozást javasolt, de teljes helyváltoztatást nem tudtak vállalni? Számoltak, osztottak, szoroztak és arra jutottak, hogy egy bérelt szobát még valahogy kibír a családi kassza. Gondolták, reggel kivillamosoznak Zugligetbe, a beteg teleszívja a tüdejét friss levegővel, aztán este visszadöcögnek a városba. Jeligét kellett választaniuk, töprengtek, mi legyen az, végül a száraz ténynél maradtak, mert hát mit is akarnak azzal a bérleménnyel? Használni a zugligeti jó levegőt, így lett a jelige levegőhasználatra.

Folyt. köv.

Ez a Divat. Emlékszik még valaki erre a lapra? Mert én nagyon is emlékszem minden címlapjára a hatvanas évekből, úgyhogy amikor nemrégiben egy könyvesboltban elémugrott egy akciós naptár, melynek lapjai csupa-csupa régi ismerős ezadivat-címlapokból álltak, egy percig sem volt kérdés, vegyem, vagy ne vegyem.

Ez a divatlap otthon már tizenegy-tizenkét éves korom óta alapműnek számított, minden hónapban megvettük és sok évig őrizgettem a példányokat egymásra tornyozva, később összekötve, végül pedig keményfedelű tékákba gyűjtve. Azt hiszem, csak az első költözés idején váltam meg tőlük.
Ugyanis ha tizenéves koromban megkérdezték tőlem, mi leszek, ha nagy leszek, gondolkodás nélkül rávágtam, hogy divattervező. És komolyan is gondoltam. Annyira komolyan, hogy a gimi harmadik osztályában, amikor már illett valami konkrét továbbtanulási tervvel bírnunk, elkezdtem tájékozódni ez ügyben. Akkoriban Nádor Vera, nagy tekintélyű divattervező volt az MDI (Magyar Divat Intézet) vezetője, kikerestem a postacímet és levelet írtam egyenesen neki. A borítékba betettem néhány addigi ruhatervem rajzát - volt miből válogatnom, gyakorlatilag folyton ruhákat terveztem, magamnak és mindenkinek, aki szembejött - a levélben pedig szépen udvariasan tanácsot kértem tőle, ugyan mondaná meg, érdemes-e nekem erre haladnom és mi az útja-módja a divattervezővé válásnak. Csodák csodája, Nádor Vera válaszolt is, leírta, hogy mit kell elvégezni a divattervezőséghez és biztosított róla, hogy érdemes gondolkodnom rajta, de persze nagyon sokat kell tanulni, anatómiát, rajztechnikát, ez hozzátartozik az álom eléréséhez.
Már nem emlékszem, miért is adtam föl végül, talán beláttam, hogy abba a zárt körbe (mert már akkor is az volt, csak kicsiben) nem valószínű, hogy be tudnék kerülni, valószínűleg a szüleim is hozzátettek néhány érvet az ügyhöz, mindenesetre mire elérkezett az érettségi éve, már nem az Iparművészeti Főiskola lett a megcélzott intézmény. Azt tudom, hogy fájt kicsit még évek múlva is, maradt a varrni tanulás, azt viszont érettségi után azonnal, aztán a varrás sok-sok évig, míg meg nem untam - de az Ez a Divat, azok a régi címlapok ma is megdobogtatják a szívemet.

Az egyik legszebb manöken Patz Dóri volt, íme ő az 1964-es karácsonyi szám címlapján:

Aztán ezek a ruhaleírások, - már én sem értem, és nem is tudom, értettem-e valaha, mi az az ombrírozás:
"Sárga ombrírozott tüll nagyestélyi ruha, a Ruhaipari Tervező Vállalatnak a Moszkvai Vásárra készült modellje. Tervezte: Nádor Vera" - és itt van az ombrírozott csoda:

Vagy tessék nézni ezt 1960 márciusából:
"Sötétzöld-világoszöld pied de poule dublé-szövet komplé, a Ruhaipari Tervező Vállalatnak a Lipcsei Tavaszi Vásáron nagy sikert aratott modellje. Tervezte: Vörös Irén" - franciául tudók előnyben, de ezt mi is értettük, mert néha magyarul úgy írták, tyúkláb mintás, nagy divat volt ez a minta akkoriban.

Itt pedig már tényleg magyarul:
"Fekete-fehér tyúkláb mintás tweedből készült, raglán szabású, enyhén sveifolt kiskosztüm, egyenes vonalú szoknyával, amelyet bevágott zsebek díszítenek. Az Okisz tavaszi modellje. Tervezte: Légrády Netty"

A boleró nagyon divatos volt, ruha fölé hordták és így a két ruhadarab már komplénak neveztetett, például ez:
"Fekete vászonruha a szoknyáján türkizkék rátét-kockázással és türkizkék boleróval..."

És végül egy olyan címlap, amit nem ismertem, mert 1956-ban még nem foglalkoztam a divattal, legfeljebb babaruha-szinten.
Érdemes megfigyelni a lap árát, 3 forint, ezt emelték a későbbiekben egész horribilis 4 forintra. :)

Semmi sunnyogás tovább: szünet van itt bizony, előre meghatározatlan ideig. Majd egyszer folytatom.

Ráadás a vasútállomásokhoz (saját bakelitlemezemről való, ezért kicsit serceg, kicsit pattog, de a miénk - a Címzett ismeretlen című 1935-ös filmben Ágai Irén, Kabos Gyula és Ernest Hausermann énekel):

Vasútállomások II.

Persze vannak kivételek. Például a szegedi pályaudvar, amelyet mondhatni, eredeti állapotában őriztek meg (legutóbb tavaly újították fel nagyon szépen), vagy Zamárdi állomás, amely igaz, hogy nem pontosan olyan, mint régen volt, de a környezethez illő, szép, ház formájú házban kap helyet ma is.

Szeged (1907-ben és a legutóbbi felújítás előtt):

Zamárdi:

Vasútállomások párban

Fent a régi, lent az új: melyik a szebb? - de azt hiszem, ez nem is kérdés.

A Déli pályaudvar (1904-ben és ma):

Győr:

Balatonfüred:

Bicske:

Debrecen:

Zamárdi felső:

Sopron: