Semmi sunnyogás tovább: szünet van itt bizony, előre meghatározatlan ideig. Majd egyszer folytatom.

Ráadás a vasútállomásokhoz (saját bakelitlemezemről való, ezért kicsit serceg, kicsit pattog, de a miénk - a Címzett ismeretlen című 1935-ös filmben Ágai Irén, Kabos Gyula és Ernest Hausermann énekel):

Vasútállomások II.

Persze vannak kivételek. Például a szegedi pályaudvar, amelyet mondhatni, eredeti állapotában őriztek meg (legutóbb tavaly újították fel nagyon szépen), vagy Zamárdi állomás, amely igaz, hogy nem pontosan olyan, mint régen volt, de a környezethez illő, szép, ház formájú házban kap helyet ma is.

Szeged (1907-ben és a legutóbbi felújítás előtt):

Zamárdi:

Vasútállomások párban

Fent a régi, lent az új: melyik a szebb? - de azt hiszem, ez nem is kérdés.

A Déli pályaudvar (1904-ben és ma):

Győr:

Balatonfüred:

Bicske:

Debrecen:

Zamárdi felső:

Sopron:

1875-ben ilyen volt a Gizella tér: jobbra Kugler Henrik cukrászdájának oldalában ott áll a jegeskocsi, amott szemben pedig a két évvel azelőtt felépült Haas-palota magasodik. A Haas-palota, amelyre már csak az öregebbek emlékeznek és ők sem őrizhetnek róla valami szép látványt, mivel a gyönyörű ház a háborúban kiégett és ilyen állapotában éktelenkedett a téren egészen 1959-ig, amikor újjáépítés helyett lebontották. Hogy mi lett a helyén a hetvenes évek elejére, arra már sokan emlékszünk: a pesti köznyelv csak elizélt palotának hívta azt a beton-üvegkockát.

A másik kép is ezt a teret mutatja az 1960-as évekbeli állapotában, más szögből. A teret 1926 óta Vörösmarty térnek hívják, a Kugler az idők folyamán volt már Gerbeaud is, de akkoriban éppen Vörösmarty cukrászda. A felvétel idején a téren még zajlott a városi közlekedés, a kis földalatti lejárója mellett például ott áll a 9-es busz, melynek, ha jól emlékszem, ez volt a végállomása, de kanyarodtak ott egyéb autóbuszok is.

Uborkaszezonra, addig is, míg kicsit feléledek és lesz energiám pósztot írni, íme egy rejtvény a tisztelt publikumnak.

Hol van ez a helyszín? A gondolkodási idő 24 óra, addig nem válaszolok kommentekre, nem bólintok, nem rázom a fejem, semmiféle visszajelzést nem adok. Aztán eredményhirdetés. Jutalom nincs, csak a dicsőség.

**************************************************************************************

Eredményhirdetés: első helyezett Mornix, második helyezett Vackor, tratatatataaa, gratulálunk!

Igen, ez a Szervita tér, mégpedig Martinelli tér korából, mivel a kép az ötvenes években készült. A mai parkolóház helyén akkor még csupasz placc volt és gyerekek fociztak rajta, grundnak használták. Bevallom, én erre az állapotára már nem emlékeztem - talán mert akkoriban nemigen jártam arrafelé - és meg is lepődtem, amikor ezt a fotót megláttam. Aztán gondolkodóba estem, hogy vajon ha nincs alatta magyarázó szöveg, rájövök-e magamtól, mi ez a hely? Talán ha sokáig nézem a templomot (amire manapság nincs ekkora rálátás épp a parkolóház miatt) és észreveszem a Mária-szobrot is, talán akkor felderengett volna valami, de egyáltalán nem biztos. Szóval, ez adta az ötletet a rejtvényhez, de uborkaszezon ide vagy oda, végülis ketten megmentettétek a bloggerek böcsületét, éljen!

A budai Várhegyet körülfogó sétányokat az elmúlt párszáz évben hol németül (Bastei Promenade), hol magyarul, Bástyasétánynak hívták. Már a török időben is utak voltak itt a várfal tetején az ágyúteraszokon, hadi célokat szolgáló sikátorok, de a nagyközönség számára csak a 19. században alakították ki az egységes sétányt. A nyugati falon végigfutó szakaszt ma Tóth Árpád sétánynak ismerjük.

Ez a felvétel az 1880-as években készült abból az irányból, ahová olyan szép kilátás nyílik a Bástyasétányról, a képen jól látszik a Mária Magdolna-templom tornya és a várfal szélére telepített fiatal fák sora:

Ez pedig egy 1914-es felvétel padokkal és fasorral, ha ismerték volna akkoriban a sétálóutca elnevezést, ez bizonyára az lett volna:

"A szerelmek itt szoktak kezdõdni, Uram, miért, miért nem, ki tudja. Talán a tábornokok ihletik a tudatalatti rétegeket, hogy a hazának katona kell. Az ember leül egy padra a hölggyel, majd megfagy, csak a szíve fûti. Néha egy ápolt kiskutya felugrik kettejük közé a padra, érdeklõdik, hogy meddig jutottak. Megnyugvással veszi tudomásul, hogy már elpattant az elsõ csók, az a bizonyos nem is nagyon kellemes, mert az ember még egy kicsit fél a közvetlen következményektõl (talán pofon), és a távoli következményektõl (talán házasság), de mégis túl kell esni az elsõ csókon, ha az ember el akar jutni a másodikig. Sok végzet indult itt útjára, Uram, és lent kézlegyintve kongott a Krisztina-templom bölcs hangja."

(Szerb Antal: Budapesti kalauz marslakók számára)

A Bástyasétány 77 címû operettet, Eisemann Mihály szerzeményét az 1945 utáni magyar színháztörténet egyik legnagyobb operettsikereként tartják számon. 1957-ben, zenés rádiójáték formájában hangzott el először, ez még a színházi bemutatót is megelőzte egy évvel. Kisgyerek voltam, de erre a dalra azóta is élénken emlékszem és ha meghallom, a Tóth Árpád sétány jut eszembe. Pedig nem is tudom, hársfa-e ott az a fasor, vagy valami más?

A dalt Ajtay Andor énekli, ugyanúgy, ahogy annak idején 50 évvel ezelőtt a rádiófelvételen.

Plakátok. Az első kettő ugyanannak a gyártónak a termékeit reklámozza: a híres Stühmer csokoládégyár Tibi csokiját és a Frutti karamellát.
A Stühmer gyárat egy Németországból idetelepült cukrász, Stühmer Frigyes alapította 1868-ban, akinek leszármazottai a XX. század közepéig működtették az egyre bővülő üzemet, termékeikkel pedig elárasztották a magyar és külföldi piacot. Az államosítást követően - beolvasztva a Magyar Édesipari Vállalatba - Budapesti Csokoládégyár lett belőle.
Látom, ma ismét vannak Stühmer édességboltok, de gyanítom, ez már csak PR-fogás a patinás név felhasználásával és semmi köze Stühmer Frigyes utódaihoz.

A harmadik viszont nem árucikket reklámoz, hanem a tisztaságot - gyerekeknek szóló ismeretterjesztő plakát a 60-as évekből rosszcsont (ám jólfésült) gyerek képével, állatrajzokkal (az erdőben törölközőkkel és lavórral!) és főleg versikével:

Omnibusz a mai Deák téren (ott az evangélikus templom mellett, két fehér ló húzza):

És ugyancsak omnibuszok, ugyancsak a Deák téren, csak egy kicsit arrébb. Itt már jobban látszik a Wodianer-ház a kép jobb oldalán - nagyjából a volt autóbuszpályaudvar és a "gödör" helyén - melyet háborús sérülései miatt '45-ben lebontottak.

Ha pedig elindítod a lejátszót, akkor meghallgathatsz egy ideillő régi-régi dalt. Ugye nem is lehet kétséges, melyik az?

A kintorna szófejtésért jutalmat ígértem - a jutalom pedig Kapitány Gabit illeti. A kép kiválasztása nehéz is volt, meg könnyű is. Nehéz azért, mert ilyenkor mindig kétséges, hogy az illetőnek kedvére való lesz-e a kép. De ugyanakkor könnyű is, mert, elárulhatom, Gabival sok-sok éve ismerjük egymást, mivel nyolc éven át ugyanabba az iskolába jártunk, ugyanazon az évfolyamon, én az A osztályba, ő pedig a B-be (és mi valóban ismertük is egymást, nem úgy, ahogy némely felbukkanó iwiw-ismerős akarja elhitetni velem). Tehát amit mutatok, arról neki is nagyon hasonló élményei lehetnek, mint nekem.

Ez a ház itt a rákosligeti volt községháza épülete. Persze olyan rég volt községháza, amikor mi még nem is éltünk, látszik a szép szecessziós minta, a remek erkélyek - elég szomorú, hogy mi ilyen állapotában már nem láthattuk. Rákosliget 1907-ben lett önálló település, a községháza is ezidőtájt épült, később szállodát működtettek benne, majd pedig mozit - látod, ott a tábla is: Polgári Mozgó.
Az a mozi viszont, amelyre mi emlékszünk, nem ez a "mozgó", hanem a Maros mozi (nevét a korábbi szálloda után örökölte). A Maros mozi amolyan igazi lejtős nézőterű, recsegős padlójú, csattogós le-felcsapható ülésekkel teli hely volt, ahová élmény volt beülni. A mi iskolás korunkban - lehet kuncogni, újszülöttek - ha meg akartunk nézni egy filmet, akár ha a szüleinkkel is, be kellett írni az ellenőrzőbe és mintegy engedélyeztetni kellett az osztályfőnökkel: elé tettük, megnézte és persze legtöbbször aláírta (ha nem az esti előadásra akartunk menni és persze a film sem korhatáros volt).
Valamikor a hetvenes évektől kezdve aztán már lakások is voltak a házban, meg odaköltöztették a gyerekfogászatot, majd a körzeti orvosi rendelőt is. Akkoriban a házon már nyoma sem volt a szecessziós stílusjegyeknek. De a mozi még mindig megvolt, boldogult tanár koromban oda vittük időnként az iskolásokat is, főleg az indiános NDK-filmekre, óh, Gojko Mitić, ugyebár ...

A Maros mozi a nyolcvanas évek végén bezárt. Sorsáról évek óta viták dúlnak a helyi kultúréletben és önkormányzatban. Ötletben nincs hiány, akartak benne könyvtárat berendezni, a szomszédos művelődési ház részlegeként működtetni, de minden terv megfeneklett. A felvetésre, nevezetesen, hogy ugyan legyen már végre legalább itt, ezen a helyen egyetlen mozi ebben a hatalmas kerületben (ugyanis egy sincs!), az illetékesek azzal legyintenek, hogy a teszkó mögött úgyis épül a kultúrcentrum, abban pedig a multiplex. Micsoda idők! Egy lapon említeni a multiplexet a Maros mozival, botrány!
Mindenesetre a néhai Maros mozi épülete mostanság ilyen szomorú látványt nyújt:

A zenének, amely itt pörög majd, semmi köze a Maros mozihoz. A mi tizenéves korunkhoz annál inkább. Nyolcadikosok voltunk, amikor Chubby Checker ezt recsegte, új volt a tánc, a twist, angolul pedig egy szót sem tudtunk. De azért vele ordítottuk és vak vezet világtalant alapon egymást tanítottuk tvisztelni. Szép volt, jó volt, régen volt.

Miért ne lehetne néha zenét is hallgatni itt, igazam van? Például Bilicsi Tivadar előadásában a Nem wurlitzer a verkli című örökbecsű számot, amely ugyan nem a 20. század elején keletkezett, hanem jóval később, akkor, amikor már létezett a wurlitzer (szövegét Darvas Szilárd írta). De a hangulat! A hangulat, az minden kétséget kizáróan lehetne századeleji is.

Megjegyzés: a kintornának semmi köze a kín-hoz! De ha valaki kideríti, hogy maga a szó pontosan miből, honnan ered, az előtt megemelem a kalapom és kap egy jutalomzenét. Én magam eddig csak addig jutottam, hogy talán az a kin- ott az elején a görögből származhat és mozgást jelent (vö.: kinesztézia, kineziológia, stb.) - de aztán tovább semmi, mindig elakadok.

(A különféle zeneszerkezetek történetéről pedig itt lehet összefoglaló cikket olvasni.)

Ilyen volt az ezerkilencszázas években az a kereszteződés, melyet ma csak úgy hívunk: "az Astoriánál". Ott messze az egyik Klotild-palota látszik, mögötte meg a belvárosi templom szentély-részének tetőzete, itt előttünk pedig csak úgy lazán jönnek-mennek a népek keresztül-kasul, ahogy épp eszükbe jut.
Ez a kiolvashatatlan nevű ember pedig bizonyos Gitának ír:

"Kedves Gita! Egyedül vagyok otthon, készülök holnapra. Ottó bácsi később értem jön és a Lipótmezőre rádlizunk. Kézcsókok ..." - a dátum pedig: 1905. VII. 6.

Majdnem napra pontosan 102 évvel ezelőtt! Rejtélyek sorozata: vajon mi lehetett másnap, amire készülnie kellett és vajon miért mentek Ottó bácsival a Lipótmezőre? De főleg: mit ért azon, hogy "rádlizunk"? Rádlinak egy időben a biciklit nevezték, de voltak, akik mindent ezzel a szóval illettek, aminek kereke volt. Lehet, hogy Ottó bácsi és ez az L. felpattantak egy-egy biciklire és ily sportos módon kikarikáztak a Lipótmezőre? Vagy valamilyen kocsifélét fogadtak és azzal hajtattak oda?
Mindenesetre az a Gita biztosan jobban értette e sorokat, mint mi, elfajzott késői olvasók. A kézcsókok motívumról nem is beszélve.

Ez is egy kávéház (Múzeum kávéház a Múzeum körúton) és ez is egy képeslap. Valakik Pesten voltak éppen, talán az egész család, papa, mama, gyerek, vagy csak a papa a fiával, ráadásul valamiféle orvosi vizsgálat okán - erre utal az a töredékmondat (és benne a minutiosus vizsgálatok), mellyel a lap képes felére volt kénytelen áttérni az írója és ha már ott volt, hát körbeírta a képet:
"Most itt pihenünk és igen jól esik mindkettőnknek az aludt(t)ej. Jenőke különben jól találja magát, s nem győz betelni a sok látni valóval. Hogy vagytok? Irjatok! D-ék száma 30. Csókol Zoltán"
Majd pedig odatolta a gyerek elé a lapot (de előbb még sorvezetőt is rajzolt neki!), aki iskolás betűkkel ráskribálta:
"Kezeit csókolja Jenőke."

Hát nem aranyos?

Pest-Buda régen a kávéházak városa volt. Ez itt például az Új Idők kávéház a Váci körút és Nagymező utca sarkán (mai Bajcsy-Zsilinszky - Nagymező sarok, Helikon könyvesbolt).
Vajon milyen lehetett az az "uj rendszerű reggeli", melyet a képeslap felirata hirdet? Mert az "esténkint elsőrangú czigányzene", meg a "színházi vacsora" világos, de új rendszerű reggeli?
Már sose tudjuk meg, ki és mit írt a képeslap hátára, de vajon milyen kellemes élményekre gondolt ez a múltba vesző ismeretlen, amikor a kinyitott ponyvaellenzőre körmölte, hogy "de sokszor voltunk itten"?

Elsőnek az egyik kedvencem:

Ez a két Klotild-palota (egy Habsburg hercegnőről elnevezve), mögöttük az épülő régi Erzsébet-híd (melyet 1903-ban avattak fel, a kép tehát ennél korábban készülhetett, 1900 körül).
Azt szeretem nagyon ezen a képen, hogy a siető vagy épp csak tébláboló emberek közt van néhány, aki megáll és bámulja a fotográfust. A fotográfus egyébként Klösz György volt, aki, mivel az akkoriban alkalmazott technikához helyben, a kép készítésekor azonnal szüksége volt sötétkamrára, azt találta ki, hogy szekéren rendezi be ezt a sötétkamrát és így esetenként a szekérről is fényképezett. Több képe is van, ahol látszik, amint az utcai járókelők felfelé nézve figyelik őt.
Ha a képet kinagyítod, láthatod, amint itt lent baloldalt a három szembenéző férfi közül a középső még a kezét is felmeli szeme elé ellenző gyanánt, hogy jobban lásson, tőlük jobbra az a fehér kendős asszonyság ugyanígy tesz, mögöttük pedig a többiek csak állnak és bámulnak.
Sokan viszont csak sietnek tovább. Az a nő ott balra szinte férfi méretűt lépve rohan, jobb oldalon az a hölgy (talán nevelőnő) három kisgyerekkel vonul, mellettük a befűzött derekú világos ruhás errefelé tart éppen, néhány nő napernyőt tartva sétál. Nyár van, meleg van, délidő van, az emberek árnyéka rövid, a tér még igazi tér, nem szabdalja aluljáró, autóút, buszmegálló, a mai Párizsi udvar háza helyén egészen más épület áll - de a pillanat, az a századeleji pillanat, melyben a kalapos férfiak és kendős cselédek olyan kíváncsian szemlélték a fotográfust, az a pillanat örök.