Apró-történelem 2.

Társkeresés, ez is régi és örök tárgya az apróhirdetéseknek. Vannak ugye a szokásos sablonok, paraméterek ismertetése, elvárások, kívánalmak közlése, aztán majdcsak lesz valahogy.
Ez az első szűkszavú kis szösszenet még akármi is lehet (ma is ismerjük az ilyenféle hirdetéseket, csak ma más a szókincsük), egyáltalán nem biztos, hogy olyan nagyon úrinő volt ez a hölgy és az is kérdéses, mennyire volt tisztességesnek nevezhető az az ismeretség.

Az alábbi úr pedig már igen praktikusan összehozza a kellemeset a hasznossal, mindent akar, egy majdnem tökéletes nőt, a kora szigorúan 28 év alatt lehet és nem mellékesen persze vagyon is szükségeltetik. A végére hagyja a csattanót: mindezek mellé legyen orvosi vagy fogorvosi végzettsége. Hát, nem tudom, de erősen kétlem, hogy 1932-ben Budapesten Dunát lehetett volna rekeszteni orvosegyetemet végzett gazdag, csinos, zeneértő 28 alatti lányokkal. Érdemes megfigyelni viszont ezt a nyugdíjképes állás kitételt, melyet sokszor egyszerűbben nyugdíjas állásnak neveztek.

És itt van két sablonoktól mentesen fogalmazó hirdető. Az első egy párt kereső nő, aki hivatkozván a modern világ társkeresési nehézségeire eléggé részletesen és szerénytelenül taglalja saját pozitívumait, míg az ideális férfitól csak szeretetre vágyó lelket vár el.
Ez a 33 éves uradalmi intéző pedig nyilván megunta már a vidéki magányt és gondolta, ha már ez az élete, legalább őt is szolgálja ki valaki. Vajon megtalálta-e azt a hölgyet és benne a szívjóságot?

És itt jön a tiszta üzlet kategória. Egyenes beszéd, semmi szerelem, semmi szívjóság, nem is titkolják, hogy mit akarnak, kicentizik a hoci-nesze tényezőket, nem a társ kell, hanem az üzlet, a vagyon. Az egyik jelige ugyan "csendes boldogság" és az sem árt, ha a lány jólelkű, de azért a lényeg az egyenlő mennyiségű pénz. 1930-at írnak ekkor, mindenki a piacról él, csak még azt nem tudják szegények, mi jön rájuk nem is olyan soká.

De a kedvenceimet a végére hagytam. Itt aztán elszabadulhat a fantáziája a késői olvasónak: vajon mi lett Máriával és Sanyival? És vajon a második pici hirdetés címzettje honnan tudta, hogy az ő kedvese írta ezt? Sehol egy név, sehol egy utalás.

Itt pedig ugyanebből a kategóriából a titokzatosak: meglátták egymást, szemeztek, tekintetükkel flörtöltek - a medikus fiú célratörően és szűkszavúan igényli az ismerkedést, de ez a másik fiatalember ott, a Vámház körúton, 1912-ben még valami módon a Pesti Naplóra is felhívta annak a kék kosztümös szépségnek a figyelmét, így aztán hölgy legyen a talpán, aki nem volt képes azonosítani a titkos hódolót - majd pedig elsodorta őket egymástól a századeleji fővárosi forgatag, és ettől kezdve már csak a leleményességen múlt, hogy találkoztak-e újból. Vajon együtt töltötték-e azokat a bizonyos szabad délutánokat? Reménykedjünk.

Puszta véletlen, hogy épp így bizonyítványosztás táján került elő nagyapám néhány elemi és polgái iskolai bizonyítványa, de ha már így esett, megmutatok egyet-kettőt közelebbről.

Nagypapám Szegeden járt elemibe, mert mint vasutascsemetét, beadták őt a szegedi MÁV-internátusba, az ott lakó gyerekek pedig az alsóvárosi elemi iskolában tanultak. Amint látom, nem volt rossz tanuló, de én különösen a magaviselet és szorgalom jegyeket vizsgálgattam.

A nyomtatvány aljára miheztartás végett akkurátusan rányomtatták, milyen kifejezéseket használhattak az akkori pedagógusok a bizonyítványban. A mai világból visszatekintve az 1900-as évek legislegelején használatos értékelési szabályokra, jót mosolyoghatunk, nekem például a legviccesebb a szorgalomra alkalmazható "ernyedetlen" kifejezés. Úgy látszik, nagypapám jól bírta a fegyelmet, volt elegendő szorgalma is, bár meg kell mondjam, a "dícséretes" jelző csak a második fokozat volt. Igaz, hogy később, ötödikben már ő is elérte szorgalomból a ldícséretest, a legjobb osztályzatot, tessék csak nézni:

A polgári iskolában, Újvidéken már kicsit másféle értékelést alkalmaztak, többféle jelzőből választhatott a tanár, mert több fokozata volt annak, hogy az a kölök majdnem tökéletes volt-e vagy épp mekkora zsivány.

Vajon mit jelenthetett a valóságban, ha a gyerek bizonyítványába azt írták be, hogy magaviselete "szabálytalan"? Mert azt, hogy "rossz", értjük, ugyebár. Vagy ha a szorgalmára a "csekély" osztályzatot adták? Egyáltalán hajlandó volt az a gazfickó tanulni valamit? És milyenek lehettek a füzetei annak a gyereknek, aki az írásbeli feladataira a "tűrhető" értékelést kapta?
Mindenesetre úgy látom, mire nagypapám a polgári első osztályáig jutott, mutatkozhattak rajta a kamaszodás jelei, vagy talán megviselte, hogy még az eddiginél is messzebbre szakadt a szülői háztól: a magaviselete már korántsem dícséretes, csak "jó" és bár az írásbelije "rendes", a szorgalma - ejnye! - bizony "változó".

Még valami figyelemreméltó ebben a bizonyítványban, ez a mondat:
"A tanév alatt mulasztott összesen 29 órát, ezekből kimentett 29 órát ..." - és lám, megint tanultunk valamit mi, huszonegyedik századba átbotorkált késői utódok, nevezetesen azt, hogy akkoriban így jelezték, igazolt vagy igazolatlan mulasztásai voltak-e az illető tanulónak. Szép, ugye?

Apró-történelem 1.

Szeretem az apróhirdetéseket, nagyon, legfőképpen a régieket, persze azért, mert sorsokat rejtenek és ezek a sorsok alkották az egykor volt időt.
Jelentkezett-e az a bizonyos lakótársnő ebbe a lakásba (vagy szobába?), vajon valóban tisztességesnek bizonyult-e és vajon tényleg csak aludni járt haza? Merthogy amint látjuk, ez kívánalom volt a hirdető részéről. A másik hirdető a Népszava hasábjain pedig már egyenesen csak elvbaráttal akar üzletet kötni, ekkor 1908-at írnak és az elvtárs értelme egy hangyányit más még, mint ami nekünk beugrik róla. Fő, hogy az ágy tiszta - de hogy a szobában a két kiadandó ágyon kívül még egyéb ágyak is leledzettek, az szinte biztos, ellenkező esetben ugyanis szobáról szólna a hirdetés.

De nem mindenki kényszerült ágyrajárónak lenni, a kicsit pénzesebbek lakhattak komfortos panzióban is, ráadásul nem is rossz helyen, a Falk Miksa utcában (később Néphadsereg, ma újra Falk Miksa). Amennyire emlékszem - na nem 1912-ből, hanem az elmúlt tizenvalahány évből - szép házak azok abban az utcában. Ha jobban belegondolok, én is ellaktam volna ott a harmadik emeleten, úgyis sokáig az volt a vágyam, hogy ha egyszer lottóötöst nyernék, azonnal szállodába költöznék pár évre. A villamosközlekedés minden irányban viszont elég vicces, ámbár ... ha a Duna-parton járó villamos akkoriban is eljött a Margit-hídig, akkor tényleg volt legalább három irányban tuja, azaz a mai kettes, a körúti pedig oda-vissza, ez akárhogy számolom, összesen három.
És persze egy úr kaphatott hatalmas úrilakást, nyolc szobával erre, két szobával arra, ha akart, öt bejáraton közlekedhetett egyszerre, használhatta lakásnak vagy irodának, mindezt potom hatszáz koronáért. Igazi békeidő 1911-ben.

Aztán átrohant Európán és a világon az első nagy háború, eltartott négy évig, majd pedig 1919-ben már ilyen lakáshirdetések jelentek meg, aki tudott, élelem- és fűtőanyag-járandóságot ajánlott fel fizetségül vagy pótlásképpen a lakbér mellé ...

... ő pedig már felajánlani sem volt képes semmit, csupán a nyomorúságát tudta közhírré tenni, mindent, ami hátrány: egy nő egyedül, négy gyerekkel. Egy asszony, aki egy pici fülkével is megelégedne, az ember nem is érti, hogyan képzelte, hogy fognak ott elférni öten? És persze rögtön bevillan a gondolat, vajon mi lett vele és a gyerekeivel akkor, ott, 1919-ben? Akadt-e egy zug, ahol meghúzhatták magukat? És vajon milyen áron lett az a zug, mennyi pénzért és mennyi megaláztatásért?

De ugyanabban az évben már ilyen nagy értékű ingatlanokra is volt igény, nyaraló kellett, kastély és birtok kellett, egyszóval (majdnem az írtam, visszavonhatatlanul, pedig dehogy) béke volt.

Aztán meglódultak az ingatlanközvetítők is, adtak-vettek, lám ott van: "ingatlanok eladása elfogadtatik". És ez a jólépült sarokház is, reméljük, elkelt, bár a hirdetője úgy látszik, nem akart közvetítőt, ezt jelzi a "direkt vevő" kifejezés - ma ezt úgy szokták beleírni, hogy közvetítővel nem tárgyalok, vagy közvetítők kíméljenek.

Ő pedig vajon mi okból keresett jó levegőt Zugligetben? Valaki a családban, vagy maga a hirdető megbetegedett és az orvos levegőváltozást javasolt, de teljes helyváltoztatást nem tudtak vállalni? Számoltak, osztottak, szoroztak és arra jutottak, hogy egy bérelt szobát még valahogy kibír a családi kassza. Gondolták, reggel kivillamosoznak Zugligetbe, a beteg teleszívja a tüdejét friss levegővel, aztán este visszadöcögnek a városba. Jeligét kellett választaniuk, töprengtek, mi legyen az, végül a száraz ténynél maradtak, mert hát mit is akarnak azzal a bérleménnyel? Használni a zugligeti jó levegőt, így lett a jelige levegőhasználatra.

Folyt. köv.